Sokat gondol a halálra, gyakran gyötri halálfélelm, nehezen tudja leküzdeni. Nem gyerek, már harminc fölött van.

A zavaró érzések keresése során 10 éves korához érkezünk.

- Éppen tíz éves voltam, amikor a nagymamám meghalt. Kórházban volt, én nem tudtam, hogy olyan nagyon beteg, egészen váratlanul ért a halála!

Feldolgozatlan érzései: a szomorúság, a gyász, a veszteség, a tehetetlenség. Felodjuk. Más érzés jelenik meg, mégpedig a bűntudat. Vajon miért?

Megtelik a szeme könnyel. Egészen halkan mondja.

- Igen tudom. Két nagymamám volt, és azt szerettem jobban, aki meghalt. A temetésen átfutott a fejemen az a szörnyű gondolat, hogy miért éppen ő, miért nem a másik nagymama halt meg. Hogyan is gondolhattam ilyet! Sokáig kínzott a bűntudat emiatt.

Nos ez a bűntudat még mindig kínozza! Feloldjuk ezt a kínzó érzést ám még mindig találunk valamit. Mostmár az apja érzésehez jutunk, aki az édesanyját gyászolta, ennek feloldása után már a nagypapa, a gyászoló férj érzése jelenik meg. Ibolya azonnal tudja, hogy miért. Meglátta az édesapját és a nagyapját, ahogy együtt zokogtak. Nagyon mély nyomot hagyott ez a tíz éves kislányban.

A feloldás után megnyugszik és megkönnyebbül. Hetekkel később elmondja, hogy már nem kísérik a halál gondolatai. Már a nagyapjára is tud úgy gondolni, hogy nem kell azonnal sírnia. Sikerült végre feldolgozni a gyászt és az azt kísérő érzéseket.

Több esetem is mutatja, hogy a gyermekek számára nagyon nehéz feldolgozni a családtagok elvesztését, a halálesetet. Nem lehet megkímélni őket a veszteségtől, különösen, ha nem is tudnak felkészülni rá, mert nem mondják el nekik, titokban tartják előttük, ha valaki nagyon beteg.  A titkolódzás nem segít, mert megérzik a bajt és ha nem segítünk nekik, nem tudják feldolgozni. Régen, amikor ideje volt a közös gyásznak, amikor természetes volt a közös sírás, a siratás, akkor a gyermekek is többet foglalkozhattak vele és így könnyebb volt átélni és aztán álmukban megszabadulni a fájdalomtól, a veszteségtől.