Az agykutatás újabb eredményei megmutatták, hogy a mese nem egészen mese. Ha megszúr bennünket egy „tüske”, melynek testi, vagy lelki fájdalmát nem tudjuk feldolgozni, akkor ott marad a mélyben. Érzelmi agyunk őrzi - bár sokszor nem tudunk róla -, és hat ránk. Zavarja a mindennapjainkat különböző félelmek, nyugtalanság, gátlások, ingerültség, idegesség, gyakran testi tünetek formájában. Hogyan történhet ez?
Mindennek alapja az agyunknak az a mechanizmusa, amely a negatív élményeket tudat alatt, „érzelmi agyunkban” tárolja és hasonló helyzet észlelése esetén azonnal vészjelzést ad a szervezetünknek. Ez a mechanizmus gyakran megvédi az embert, illetve támogatja az életben maradását. Veszélyhelyzetben így villámgyorsan vagyunk képesek reagálni. Tudatunkkal már csak a megtörtént reakció után fogjuk fel, ami történt, csak akkor tudunk „megijedni”, mert túl sok időt igényelne ilyen helyzetben a tudatos döntés. Véd bennünket, tudtunkon kívül.
Annak érdekében, hogy fájdalmas élményeink ne kínozzanak bennünket egy életen át, a természet kialakított egy "gyógyulási" folyamatot: az embernél kialakult a gyors szemmozgás fázia, (vagyis a Rapid Eye Movement, a REM). Ez a természetes feldolgozási folyamat éjszaka zajlik az agyban. Az öt, hat REM fázis során az agy ugyanis még egyszer "megálmodja" a nap során átélt élményeket, ráadásul a valóságos helyzettel megegyező intenzitással. Minden egyes kellemetlen emlék (mint félelem, szomorúság, düh, szégyenérzet), amely nyomot hagyott "érzelmi agyunkban", újra megjelenik álmunkban. Ebben a pillanatban a jobb agyféltekénk, a képhez tartozó érzelmek tárhelye, magas idegi aktivitást mutat. Ilyenkor szemünk gyors ütemben ide-oda mozog. Ez a jelenség - a REM fázis - gondoskodik arról, hogy mindkét agyfélteke aktivizálódjon. Ez egyidejűleg jelenti a gondolkozó-agy élénkítését és az érzelmi-agy megnyugtatását: eltűnik a fájdalom, a szégyenérzet a szomorúság.
Számos esetben előfordul, hogy ez a feldolgozási sorozat sikertelen marad. Ebben a folyamatban az emberi agy limbikus rendszere fontos szerepet játszik, mivel ott landol minden beérkező információ és érzelmi élmény - mégpedig a hippokampusz területén.
Manfred Spitzer agykutató a hippokampuszt egy e-mail-szervezhez hasonlította: a bejövő ingerek ott "parkolnak", ameddig a "számítógép" az agykéreg, vagyis a gondolkodó agy "letölti" azokat. Megtörténhet, hogy olyan nagy mennyiségű adat érkezik a szerverre, hogy a letöltés egy ponton megreked, a folyamat stagnál, az adat a "szerveren" marad. A nagyagy számára egy megrázó élmény ugyanilyen adatmennyiséget jelent, így megállhat a "letöltődés", a feldolgozás, hiszen túl komplex és megterhelő a feladat. Az élmény a limbikus rendszerben megragad a hippokampusz szintjén, és hosszú időre beágyazódik a rövidtávú memóriába – Csipkerózsika álmához hasonlóan - intenzív érzelmi hatásaival előtérben.
A feldolgozatlan események, mint a belénk áll tüske irritálnak bennünket és mi sokszor azt sem tudjuk, hogy hol vannak, és mikor szúrnak meg újra, valamilyen hasonló helyzet során. Az agykutatás során a korszerű képalkotó vizsgálatok bizonyították, hogy agyunk nem tesz különbséget a fizikai és lelki eredetű "fájdalom" között. A testet ért fájdalmas, vagy veszélyeztető hatások (fulladás, szédülés, sérülés, mérgezés, toxikus mámor stb.) is feldolgozatlan stresszhatásként rögzülhetnek. Az irritáló hatások aztán számunkra sokszor érthetetlen módon megjelennek. Tehetetlenség érzés, belső gátak formájában. Leblokkolunk egy vizsgán, félünk, és dadogni kezdünk, ha több ember előtt beszélnünk kell, nehezen használunk idegen nyelvet, félünk a repüléstől, a mélységtől, a bezártságtól - sokáig sorolhatnánk. Vannak emberek, akik különösen idegesítenek bennünket. Vajon miért? Magyarázatot mindig keresünk mindenre, de a valódi okot ritkán találjuk. Gyakran sejtjük, hogy mi lehet a háttérben, ám ez a sejtés, de még a tudás önmagában sem szünteti meg a zavaró érzelmeket.