Már elmúlt harminc éves, férjnél van. Évek óta sokat foglalkoztatja a halál, pontosabban attól  fél hogy elveszítheti szeretteit, különösen szüleit. Nem, nincs oka rá, hiszen nincsen komolyabb betegségük.

Mégis. Nem tud úgy lefeküdni, hogy föl ne hívja őket.

-Ez már kényszer!- mondja szomorúan - Nem értem miért van ez.

Keressük a rossz érzés eredetét: a múltban található, mégpedig 2 éves korában. Nem csodálkozik, azonnal mondja:

-Igen, annyi idős voltam, amikor meghalt a nővérem. Még mintha emlékeznék is valamire - otthon történt, a nővérem nagyon beteg volt.

A feldolgozatlan érzelmek máig ott vannak : a félelem, a szomorúság, a gyász. Ezek feloldása után édesanyja érzéseit is megtaláljuk: a veszteség, a szomorúság, a gyász.

A további lépések során újabb zavaró érzést találunk- ez a bűntudat. Honnan ered? 21 éves korából.

- Akkor házasodtunk össze a férjemmel. Igen volt bennem olyan érzés, hogy magukra hagyom a szüleimet. Tényleg ez bűntudat, én is magukra hagytam őket!

Igen, így érez az a kislány, aki nővére halála után öntudatlanul is kárpótolni akarta szüleit. Úgy érezte, hogy elvesztett nővére helyére kell lépnie. Ezért aztán - annak ellenére, hogy szülei is ő maga is természetesenk tartotta a házaságkötést - a lelke mélyén  azóta is ott bújkált a bűntudat, hiszen elhagyta őket.

A felismerés és a nyugtalanító érzés feloldása nagy megkönnyebbülést okozott. Megkönnyebbülést és megnyugvást. Nem kell készenlétben állnia, hiszen nem rajta múlik a szülei élete. Szeretheti őket nyugodtan, kényszerek nélkül.